Anna Karenina 2.
Hogy milyen a regény? Letehetetlen. Izgalmas. Elgondolkodtató. Csodálatos. És még mi jut eszembe róla?
A szerelem. Bocs. A SZERELEM. Igen, csupa nagybetűvel írva. Újra tudok hinni a szerelemben. És talán még sohasem voltam szerelmes. Sokan vannak, akik sohase lesznek igazán szerelmesek. Most nem a vágyra, szimpátiára, a vonzalomra, a belezúgásra és ilyesmikre gondolok. Hanem arra, amiben benne van a boldogság, lemondás, teljes odaadás, viták, jóindulat, elfogadás, fönt és lent, újrakezdés, harc, egymásba-kapaszkodás, együtt előre, vonzalom és vágy.
“Az emberek ….különfélék; az egyik ember csak a maga szükségének él.” A másik? “….ő a lelkének él. Eszébe jut az Isten.” Mindig így volt és így is lesz. Persze a leosztás nem egyezik meg azzal, hogy ki vallásos és ki nem, ki jár templomba és ki nem. Ahogy Tolsztoj is írja. Magyarországon az utóbbi években nagyon divatos lett a templomba járás. Sikk és szinte kötelesség megjelenni néha istentiszteleteken, a felsőbb körökben főleg. A hét többi napján meg aztán mehet tovább a hazudozás, csalás, lopás, taposás.
Döbbenetesen találó Levin összehasonlítása a regény végén a szülő-gyerek, Isten-ember kapcsolatokról. Hogy tudta az író ennyire érthetően elmagyarázni és levezetni! Sokáig egyáltalán nem értettem, mit jelent ez a kijelentés a Bibliában: amíg olyanok nem lesztek, mint a gyermekek…..És hogy mit jelent az, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, Ö pedig az Atyánk. Hogy mi ennek a viszonynak a lényege, és hogy mi közös lehet egyáltalán a földi és a szellemi apa (szülő) – gyermek viszonyban. Csak akkor kerültem sokkal közelebb a megértéshez, mikor anya lettem. 1. Ahogy én a gyermekeimnek a legjobbat akarom, tehát hogy egészségesek, boldogok, sikeresek legyenek, szép ruhákban járjanak és finom ételeket egyenek, úgy szeretné ezt Isten minden emberrel kapcsolatban. 2. Ahogy a gyerekeknek szükségük van a szüleikre, mint a levegőre, úgy van mindenkinek szüksége Istenre. 3. Ahogy a gyerekek sokszor nem tudják értékelni azt a sok jót, amit a szüleiktől kapnak, és túl természetesnek veszik ezeket, úgy nem vesszük észre mi sem sokszor azt a rengeteg gondoskodást amit Istentől kapunk és túl természetesnek vesszük. 4. Ahogy a gyerekek automatikusan szüleiktől várnak segítséget, amikor éhesek, fáznak vagy akármilyen gondjuk van, mi is úgy fordulunk automatikusan Istenhez. 5. Ahogy a szülő megszidja gyermekét, mikor az rosszat tesz, úgy Isten is minket, de egyikük sem haragtartó, és megbocsát, ha kérik.
És Annáról mit írjak? A legszimpatikusabb szereplőből a legtaszítóbbá válik. Egy érzékeny, másokkal törődő lényből önző, magányos, üres jelmez lesz. Anyaként nem értem, hogy hagyhatta a fiát, miért nem küzdött érte körmeszakadtáig, miért nem tudta szeretni a lányát és hogy nem talált örömöt és gyönyörűséget bennük. Vronszkij grófért viszont mindent odadobott, de a regény végére már Vronszkij által is csak magát szerette, és várta, hogy szeressék. Kapni akart csak, és semmit sem adni. Számomra az érzelmi csúcspont Anna utolsó találkozása a fiával. A fiú olthatatlan szeretete és vágyódása anyja után, szembe az anya tehetetlenségével. Napokig szinte nyomasztott ez a rész. Azóta is igyekeznem kell nem gondolkodni rajta. És Karenina halála? Nem vagyok cinikus, dehát….
UI. : Ha még egyszer Tolsztoj után nyúlok, nyomban fogjátok le a kezem! Nem akarok újra ennyire eltávolodni a valóságtól, és napokig egy regény színfalai közt élni, valami kíváncsi, izgalmas, türelmetlen ködben.