Csodák

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

st1:*{behavior:url(#ieooui) }

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Hogy melyikkel kezdjem? Nem, biztos nem az elején.

Mivel ikreket vártam, hetekkel a kiírt időpont előtt be kellett feküdnöm a kórházba.Egy ideig minden rendben ment. Szépen gömbölyödtem, panaszom nem volt, hetente egyszer ultrahang.

Három héttel szülés előtt azonban egyik napról a másikra változott meg minden.Egyre kevesebb hely volt a babáknak a pocakomban, a vesémet totál elnyomták, a májam állandóan fájt, levegőt nem kaptam, a lábaim úgy bedagadtak, hogy mezítláb tudtam csak járni. De ez nem rázza meg igazán az embert, ha tudja, hogy egy-két héten belül két gyönyörű és egészséges kislány anyukája lesz. ( egy kétéves kisfiú mellett. )

Egy nap azonban az ultrahang után az orvosok rossz hírt közöltek velem. Az egyik babánál kisebb értékeket mértek mint azelőtt. És ez már nem először fordult elő, csak eddig nem akarták közölni velem. Most viszont már kijelenthetik, hogy egyre kisebb a baba. Nem is tudtam felfogni először. Hogy lehet? Mikor növekednie kéne, szépen fejlődnie egyik napról a másikra?! Mikor annyira várom már, hogy megláthassam és a kezembe foghassam?! Mikor annyira szeretem már most, pedig még az illatát sem éreztem és bőre selymességét sem?! Szükségem van rá, hogy az anyukája lehessek, hogy lássam, hogy nő fel, hogy anyuka lesz, és boldogan él?!

Gondoltam, valamit félreértettem. Vagy ha nem én, hát az orvosok. Hogy ez valami tévedés lesz, csípjetek meg, és ígérem, rögtön felébredek….

Következő héten remegve vártam az ultrahang eredményét. “Úgy néz ki, a magzat visszafejlődik, sorvad el a hasában. Nem tudjuk miért.” Mit??? Hogy-hogy? Hogy lehet?! Én mindent megteszek, ígérem, kérhetnek bármit, csak segítsenek rajta! Nem volt válasz, csak leszegett fejek. Az egyik szobatársam hallotta, ahogy tanakodnak az orvosok a folyosón, nézzen-e meg másikuk is, de nem. Nincs értelme. A legjobbikuk vizsgált meg, és heteket óta egyre rosszabbak az eredmények.Szédült velem a világ, úgy éreztem, mintha teljesen üres lenne a fejem, nem tudtam gondolkodni, és ordítani akartam: NEM! NEM! NEM! Élnie kell, egészségesen! Percekig forgott velem a világ, minden átgondoltam, minden lehetőséget végigmértem.

Igen! Van  megoldás. Tudtam, ha Isten megadta nekem ezt a csodálatos ajándékot, hogy ikreket várhatok, biztos voltam benne, száz százalékig, hogy azt is megadja, hogy egészségesen szülessenek meg mind a ketten, és azok is maradjanak. Ő olyan hatalmas, mindent meg tud tenni! MINDENT! Jó Isten, jót akar nekem és bízhatok Benne, hogy jót készít számomra. Ezt a hatalmas, bonyolult világot megteremtette, ezerszer ezernyi csodát tett már. Hogy ne tudná megtenni, hogy visszafordítsa a kisbabám állapotát, hogy meggyógyítsa, megerősítse. Fel sem tudjuk mérni bölcsességét, hatalmát, gondviselését. Hittem, hogy meg tudja tenni, és hogy meg is teszi, mert ismer engem név szerint, mint bárki mást, mint téged is.

Kiszaladtam a mosdóba imádkozni, nem egyszer, sokszor. Mikor nagyon nagyon rámtört a kétségbeesés, szinte kivágtam az ajtót, meg se néztem, van-e valaki bent, és kiszakadt belőlem a könyörgés, a kegyelemért, amit nem érdemlek, tudom, mégis számítok rá, és elhittem, tudtam, meg voltam győződve róla teljesen. Olyan mélyen biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz, nem is értettem. Megnyugodva mentem vissza a szobámba minden ima után. Nem fogadtam el az orvosok kijelentését, hogy nincs remény. Ne értsd félre, tisztelem őket. Csodálatos munkát végeznek, hálával tartozunk nekik. Csak egyszerűen tudtam, hogy nekem most nem kell elfogadnom a véleményüket, mert van Valaki, Aki sokkal hatalmasabb náluk, Aki mindenkinél mindent jobban tud, és ha úgy érezzük, hogy nincs remény, hogy összeomlott a világ, Ő szól, hogy: “Nézz rám, kiálts hozzám, itt vagyok!” Így tettem.

Mondtam Neki, hogy bár nem kérem Tőle, de tudom, nemcsak arra képes, hogy megerősíti a “sorvadó” babámat, de azt is könnyen megteheti, hogy a két lány egyforma súllyal születik. Merész kijelentés, nem gondolod? De ez Neki csak egy pillantásába, egy gondolatába kerül.

Nyugodtan mentem szülni, abban a biztos tudatban, hogy segít rajtunk.

A férjem (sajnos volt férjem) ott volt a babák mérlegelésénél. Ő mesélte, hogy rátették az első, szépen fejlődő kislányt a mérlegre: 3300 gramm. Jött a testvére: 3300 gramm. A nővérek azt hitték, elromlott a mérleg. Levették az csöppséget, elkezdték vizsgálni a mérleget, de látták, hogy semmi baja, újra rá a babát: 3300 gramm. Azt mondták, ilyet még nem láttak.

Mind a két lány teljesen egészségesen született, és ilyenek is mind a mai napig. Elevenek, gyönyörűek és Isten áldása van rajtuk. Ha nagyobbak lesznek, elmesélem nekik is ezt a csodát.

Nem tudom elégszer megköszönni Istenem! Csodálatos vagy! Köszönöm!