Fel akarok ébredni…

Engem nem szeretett soha senki. Úgy igazán. Egy dacos kamasz kijelentése. Lehetne. Kellene. Nem az. Hanem az enyém. Tudom, hogy nem szabad ilyet mondani és ilyet írni. Elnézést kérek. Előre és mindenkitől. És úgy általában. Mégis átfutott az agyamon, nem egyszer, nem kétszer, úgy több százszor, kavargott bennem, örvényeket keltett, és én csöndben maradtam, úgy ahogy kellett, ahogy mondták, hogy illik, így nem lesz baj. De lett. Csak bennem. Elhaltam belülről, nem kicsit. Kiszáradtam. Másnak nem esett baja. Ahogy mondták, úgy csináltam. És aludtam, folyton csak aludtam, hogy túléljek. Mint akit lefagyasztanak abban a reményben, hogy sok év múlva, talán, egyszer, lesz gyógymód a bajára. És magamat fagyasztottam le és aludtam évekig, még most is, de oly nehéz felébredni, nehezek a karjaim, minden tagom, alig tudom mozgatni őket… És a levegő! Mikor szívtam utoljára a  friss, édes levegőből! Hagyjatok!!! Nem tudok tovább aludni….