Hát itt hagyott Édes

Hét voltam, mikor édesanyám meghalt. Alig-alig emlékszem rá. Sötét haja volt, meleg, simogató tekintete, csillogó, kíváncsi, zöld szemekkel. A legtöbb emlékem róla a betegségéhez kötődik, ami sokáig kínozta, végül halálra ítélte. Egy felszabadult, boldog gyermekkor után biztos nem ezt várta. Pontosan emlékszem, mikor láttam utoljára. Már hetek óta nem mozdult ki a szobájából, ami a börtöne lett. Mindig csendben kellett játszanunk, élnünk, léteznünk, hogy ne zavarjuk. Nem ő kérte.

Azon a napon kihallatszott a szobából, ahogy könyörög apámnak, hívja ki Pestről a mentőket, mert iszonyú fájdalmai vannak. Ők is csak ugyanazt tudják, mint itt nálunk – felelte ingerülten. Nem, ott jobban  értenek a fájdalomcsillapításhoz...- préselte ki száján lassan a szavakat. Mikor adhatta meg magát apám, nem tudom. Épp a konyhában voltam, szemben a bejárattal. A konyha ajtaja is üvegezett volt, keményített csipkefüggöny lógott rajta. Két idegen lépett be a házba,  valaki rögtön A SZOBA felé vezette őket. Nem sokáig voltak bent, fordultak ki, morogva – Nem hiszem el, hogy a saját lábán nem tud kijönni! Kicipelteti magát!! – dühöngtek, s már fordultak is vissza egy hordággyal. Akkor még nem fogtam fel teljesen, ez mit jelent, milyen fájdalmat az egyik oldalon, és milyen hidegséget a másikon, olyat fagyot, ami csak emberben lakhat. Álltam. Féltem. Hallgatóztam. Vártam. Nem sokáig. Hozták ki sietve. Hol vannak a gyerekek? -kérdezte Édes, egy kicsit megemelte magát, nézett hátra,  pont a konyha fele. Engem keres!!! Engem is keres!!!! – gondoltam, odaszaladok, megölelem, megpuszilom és azt mondom: Anyu, hát puszi nélkül akartál itt hagyni??? És mosolyogva, könnyedén magamhoz szorítom, de nem mozdultak  a lábaim, a padlóhoz ragadtak, valami ólomsúly akadályozta, hogy mozduljak. Édesanyám szomorúan visszafordult, a mentősök is újra nekiindultak. Vajon látott?? Látta, hogy itt állok és nem mozdulok?? Talán még utánafuthatnék…..Csak álltam dermedten, éreztem a könnyeimet végigfolyni az arcomon. Úgyis nemsokára hazajön mint mindig…..

Nem jött. Egy vasárnap délelőtt jött a gyásztávirat Pestről, nagymamám zokogott, és és sikítozott, járkált a szobában szinte önkívületben, közben jajveszékelt. Azt hiszem, már teljesen sose tért magához, egy sűrű, sötét ködben élte tovább az életét. Én csak annyit fogtam akkor még fel, hogy soha többé nem látom. De még egyszer láttam.  A temetésén. Kinek volt az ötlete, hogy meg kell nézni a halott anyánkat a koporsóban? Ne kérdezd. Alig ismertem meg, megijedtem. Apám azt mondta, felajánlotta a szerveit kutatásra, majdnem  mindenét kiszedték. Vegyék!!! Elvették!!!! Az én Kincsemet, Édest, más nem ölelt úgy senki mint Ő, más nem  szeretett  úgy engem mint Ő, más nem állt ki úgy mellettem mint Ő,  teljesen, mindenét odaadva…  Szükségem lenne rá, hogy óvjon, védjen és szeressen, de soha többé nem fog…..

Hiányzik, minden nap. Az idő nem gyógyítja a sebeket.