Télapó

Mikor a fiam 6 éves volt,  már nem nagyon hitt a Télapóban. De kicsit azért mégis. November végén tárgyilagosan közölte velem, hogy ne is próbáljam beadni neki ezt a dedós mesét, nem vevő rá. Tudja, hogy bácsik öltöznek be piros ruhába. Húgait is mindenáron fel akarta világosítani, és nyomatékként megkérdezte tőlük: árulják már el, szerintük az öreg hogy tudna egy éjszaka alatt minden kisgyerekhez eljutni?! Elvégre a rénszarvasok se lehetnek olyan gyorsak.

De aztán hogy-hogy nem, judo edzés után, mikor megkapták mikulás csomagjaikat, izgatottan közölte velem, hogy nemrég egy piros sapkás alakot látott elsuhanni az ablak alatt. És suttogva kérdezte meg tőlem, mit gondolok, ki lehetett. Én meg próbáltam sejtelmesen nézni. Aztán mikor verset kellett szavalni a nagycsaládos ünnepélyen a Mikulás előtt, képes volt fél órát sorban állni, majd kipirulva, remegő hangon  szólalt meg. Igaz, a kapott plüss zsiráf nem nyerte el a tetszését, ezért újabb félóra sorbanállás után határozottan közölte a meglepett nagyszakállúval,  hogy ez az ajándék kisbabáknak való, és kicseréltette egy menőbbre.

Mikor egyik lánykám megkérdezte tőlem, hogy tényleg piros-e a rénszarvasok orra, akik húzzák a szánt, lehurrogta kishugát. Ne beszélj már butaságokat! – mondta. Még hó sincs! Hogy tudna ilyenkor szánnal jönni! Száraz időben versenykocsival jár. Még ezt sem tudtad?

Szóval hitte is, meg nem is. Én meg tudtam is, hogy reagáljak, meg nem is. Annak azért kimondottan örültem, hogy a lányaimban a kételkedés legapróbb szikráját sem tudta gyújtani. Ők teljes bizonyossággal és ártatlansággal hisznek még e gyönyörű mesében. Ahogy kell. Igaz, egyikük nem volt hajlandó a Télapóval szóba állni. Mikor az okát firtattam, csak annyit mondott: Hát nem tetszett a szakálla!