Maszkabál

 “Itt a farsang, bál a gál..” – szavalták tavaly ilyenkor a lányaim. Most már “áll a bál..”. És tényleg ismét állt. Előző évi szerelésüket cserélték ki egymással (tündér és angyalból avanzsált hercegnő) , ami ellen először igen hevesen tiltakoztak. Anyagi érveim viszont meggyőzték őket némi hiszti után. Vigaszul kaptak azért egy-egy fejdíszt és új harisnyákat. Egész simán megúsztam.

Előtte két héttel kezdték el a “Hányat kell még aludni? ” –  végtelenszer ismételt kérdések sorozatát. Aznap reggel még elvittük a fiamat suliba, haza, pakolás. Három nagy táska lett tele, persze csak a legszükségesebbekkel: 2 pár cipő nekik, 1 váltócipő nekem, 3 harisnya ( 1  vészhelyzetre ), 2 ruha, 1 tündérszárny, 2 fejdísz, 1 nyaklánc, 1 gyűrű, sminkszett, hajgumik, hajcsatok, fényképezőgép, pénz, süti, ja, és  nekem egy cowboy kalap mellénnyel, amit a fiamtól kunyeráltam. Náluk a héten lesz a felhajtás, hát elkértem tőle a szerelését, dobjon már meg vele, hadd égessem magam. Ez így be is jött. A szülőin elmondták az óvónénik, hogy minden kedves anyuka és apuka lesz szíves szintén valami egyszerűt magára kapni. Mindenki egyetértve bólogatott. Na most ehhez képest, én voltam egy egyedüli balfácán, aki ezt meg is tette. Eddig  csak a filmekben láttam ilyet. Meghívnak egy jelmezes buliba, készülsz, csengetsz, és az ajtóban belépve esik csak le, miközben a többiek döbbenten és röhögve bámulnak, hogy átvertek. Sebaj, ezen is túl vagyok. Próbáltam fesztelennek és lazának mutatkozni, azt hiszem, ez kevésbé sikerült. Aztán próbáltam nevetni magamon, és ez be is jött.

Remekül éreztük magunkat. A zene is klassz volt, a Juventus szólt, gyerek CD nem volt. Ezt nekem kellett volna vinni, de kiment a fejemből. Sorry.  A hangulaton semmit sem rontott.  A dajka néni úgy feltekerte a hangerőt, hogy a gyerekeim szóltak, mozognak a játékok a polcon. Aztán még ugye kaja, innivalók, versenyek, lufizás. Idővel kezdtek átsunnyogni hozzánk a gyerekek a többi csoportból. Naná. Nálunk sokkal jobb volt a buli!Az viszont egyáltalán nem tetszett, hogy a kajánkra is rászálltak. Erre reagálva az egyik anyuka dühösen vetette fel nekem, hogy ezt ne, akkor menjünk mi is át a többiekhez “fogyasztani”. Mondtam, ezt tök gáz lenne, ide is csak töpörtyűk jöttek. Azt válaszolta, sebaj, majd azt mondjuk, új recepteket gyűjtünk. Légyszí, ne! A vita lezárult, így megúsztam az akciót, mikor a lányaim elvonszoltak egy szülő-csokievő versenyre. Mivel jellemzően nem sok volt a jelentkező, a hercegnőim egyből odaráncigáltak, hogy az ő anyukájuk minden hülyeségben úgyis benne van. Jó. Más választásom nem volt, ennek a kedves invitálásnak, ugye, nem mondhattam ellen, a rólam kialakult képen meg már nem sokat ronthatott, így hátratett kézzel majszoltam a csokit egy tányérból. Nem lettem első, bár mindent beleadtam. De az is kevés volt. A csoki viszont finom.

Ja és még valami. Hogy ezek az ovisok milyen talpraesettek! Te! Odajött hozzám egy ötéves forma kis srác, tetőtől-talpig lassan végigmért és megkérdezte: Jössz velem lufizni? Naná! Akinek ilyen szép barna szemei vannak! Még a világ végére is! Két percre gyönyörű ovis kislánykan képzelhettem magam. Már ezért megérte elmenni.